Hungarian Croatian English French German Serbian

Ma 2012. február 7, kedd, Tódor és Rómeó napja van. Holnap Aranka napja lesz.


Ötven évről öt percben
Beküldte: Lovas Zsolt   
2010. augusztus 31. kedd, 23:50
Email Drucken Favoriten Twitter Stumbleupon Digg delicious MR. Wong Technorati google Yahoo startlap iwiwLubys Fundkiste

Bácskossuthfalva - Feljegyzések egy érzelmekkel, emlékekkel teli nemzedéktalálkozón

Közös fénykép Bácskossuthfalváról, az emlékalbumba (Fotó: foto Sanji Topolya)

 – Egy megismételhetetlen osztályfőnöki órára gyűltünk össze itt, a bácskossuthfalvi Sportközpont báltermében, azért, hogy felidézzük az ötven évvel ezelőtti eseményeket, felidézzük diákkori emlékeinket, mi, akik 1945-ben születtünk, és a helyi id. Kovács Gyula Általános Iskolában érettségiztünk – ezekkel a szavakkal tett jelentést az elmúlt szombaton az ünnepélyesen feldíszített teremben az ügyeletes hetes az osztályfőnök szerepét vállaló Csernik Kurucz Erzsébet tanárnőnek, aki vállalta, hogy az A és a B osztály elhunyt osztályfőnökeit, Lakatos Gizella magyartanárnőt és Muhi Sándor matematikatanárt helyettesíti a névsorolvasásban. Az egykori diákok, ma már ősz hajjal, kissé megtörten, de az iskolai feleltetés izgalmát is átélve öt percben, röviden, egyszerű szavakkal beszámoltak életútjukról, családalapításról, örömökről, bánatokról. A felmondott „leckébe” érzelmes szavak is keveredtek, volt, aki a meghatódottság hangján szólt, mások a családi örömökről, gyermekekről, unokákról beszéltek. El-elcsukló hangon szólt a diáktárs, aki a nyolc osztály befejezése után nem sokkal az Amerikai Egyesült Államokba került, ott alapított családot, ott volt katona, az USA-ban ma is erdészmérnökként dolgozik, négy unokája van, most ötven év után először látogatott haza. Helyt állt az életben az a volt diák is, aki Svédországba került negyven évvel ezelőtt, azóta is ott él családjával, ma már nyugdíjasként, s az is, aki Bánátban tanított, ott alapított családot, ott írta verseit, ott festett és szobrászkodott, majd amikor lehetősége volt, közelebb telepedett az akkor még Moravicának nevezett falujához, és iskolaigazgatóként dolgozott, vagy padtársa, akit a Tisza mentére vezérelt a sors, ott nősült, ott boldog a családjával, büszke a 4 cseperedő unokájára, meg a fiainak átadott és bejáratott, tekintélyes iparosműhelyére. Legtöbben persze helyben, a faluban maradtak, férjhez mentek, megnősültek, inasiskolát, vagy középiskolát végeztek magánúton, esti tagozaton, de a szorgalom, a kitartás meghozta gyümölcsét. Ennek a nemzedéknek is vannak (voltak) kiváló háziasszonyai, mesterei, hentesei, gépkocsivezetői, technikusai, kőművesei... Bármi lett a sorsa a volt diákoknak, az igazi útravaló, amit magukkal vittek az általános iskolából, az mindig velünk volt: a tanárainktól kapott tudás, a szeretet, a munkaszokások megőrzése, egymás tisztelete, a családhoz, a közösséghez való ragaszkodás, barátság és vágy a barátkozásra, a szívósság, a kitartás és a küzdőszellem. Valami szépnek jutottak a birtokába, ami úgy látszik eddig sem fogyott ki a volt diákokból, bármilyen sokszor is vettek el belőle. Sokfelé mentünk, sokfélék lettünk – összegezhető az őszinte szavakkal elmondott pár perces életút-beszámolókból. A nemzedék 56 végzős diákja közül sajnos 13 már nem lehetett jelen ezen a napraforgóvirággal díszített, gazdagon megterített asztalokkal büszkélkedő találkozón. Lelki üdvükért társaik a helyszínen gyertyát gyújtottak, melyek a bállá átalakult összejövetelen szinte az utolsó percig égtek. A 65 évesek pedig meghazudtolva a kegyetlen időt, fiatalosan ropták a táncot, énekelték a kedvenc zeneszámot, a himnuszként választott dalt: „Szeressük egymást gyerekek..."
A nemzedéktalálkozó búcsúszavai pedig így hangzanak: öt év múlva, veletek ugyanitt...

Forrás: Magyar Szó

 

This content has been locked. You can no longer post any comment.