|
A pénz nem találja a gazdáját... ...és a gazda sem a munkását |
|
Belföld
|
|
Beküldte: mezga
|
|
2009. augusztus 27. csütörtök, 10:18 |
Ha a munkásokat kereső gazdákat kérdezzük, akkor ők ezt mondják: „hiába a nagy állástalanság, amikor munkást keresel, akkor senkit sem találsz.” Ha viszont a napszámba járókat faggatjuk, akkor ők azt mondják, „senki sem kínál munkát”! Mindkét túlzó állításban megtalálható az igazság magva. Egyre nehezebb hosszabb ideig tartó mezőgazdasági munkát találni, és egyre nehezebb megbízható munkaerőre lelni.
Ritka látvány a kapáló ember a vajdasági rónán. Májusban-júniusban, az idény kellos közepén is csak elvétve lehetett látni ezt az izzasztó foglalkozást végzo embert a kukoricásban és a napraforgóban. A szerbiai mezogazdaságban az elmúlt tíz évben lezajlott gyökeres átalakulás jele ez a változás. A gyomokat ma már szinte kizárólag gyomirtóval irtják – ez derült ki a kishegyesi termelok közt végzett telefonos körkérdésbol is, az óriási többség a kapások helyett a gyomirtókra bízza a jó hozamot. Ez azonban nem csupán a közép-bácskai településre jellemzo, hanem általánosan elterjedt jelenség. Egyébként Kishegyesen 100 dináros órabért fizetnek a könnyebb és 120-at a nehezebb fizikai munkákért. Olyan is elofordul – a faluban ugyanis viszonylag sok a munkanélküli családfovel rendelkezo, szegény sorban élo nagycsalád –, hogy pusztán az élelem, az egész napi ellátás és a hozzá járó itóka fejében mennek el dolgozni az arra rászorulók.
Az is egyre gyakoribb jelenség, hogy egyesek állandó „embert” tartanak, aki a mindennapi munkák elvégzésében segédkezik a gazdaságban. Régebben ezt az „embert” béresnek nevezték.
Kétoldalú jelenség a mezogazdasági munkákra való kereslet és kínálat viszonya. A Dnevnikben néhány héttel ezelott megjelent cikk szerint „kevesen vannak a nyilvántartott munkanélküliek közül, akik hajlandók kapát venni a kezükbe vagy maltert keverni”. (Az idénymunkákra gondolnak a közösen megírt cikk szerzoi.) Újságírói túlzás ez a kijelentés. Inkább a kölcsönös elégedetlenség az, amivel jellemezhetnénk a valós helyzetet. Ha a munkásokat kereso gazdákat kérdezzük, akkor ok azt mondják: „hiába a nagy állástalanság, amikor munkást keresel, akkor senkit sem találsz.” Ha viszont a napszámba járókat faggatjuk, akkor ok azt mondják, „senki sem kínál munkát”! Mindkét túlzó állításban megtalálható az igazság magva. Egyre nehezebb hosszabb ideig tartó mezogazdasági munkát találni és egyre nehezebb megbízható munkaerore lelni. A diákszövetkezetek által kínált munkaero a munkáltató gazdák közében emiatt örvend mind kisebb megbecsülésnek. A gazdák ugyanis érthetoen – mint bármelyik más munkaadó – a megbízható, tapasztalt és lehetoség szerint olcsóbb munkaerot részesítik elonyben. Nyilván ez lehet az oka, hogy a mezogazdaságban az adókedvezmények miatt valamikor virágzó diákszövetkezetek ideje alkonyulófélben van. Helyettük a gazdák mindinkább az idénymunkásokat részesítik elonyben. A Dnevnik szerint a diákszövetkezetekben és egyebütt a meggyszedési idényben 25 000, a málnaszedésben 30 000 dinárt is kézhez lehetett kapni, a most indult dohányszedésben pedig 30–40 000 dinár körül mozog a lehetséges kereset. A jelek szerint a munka sem ismer határokat. A bánáti munkaerohiányt az ottani gazdák Romániából átjáró illegális munkaerovel pótolják, a szerémségiek viszont – a jobb kereset reményében – Horvátországba járnak át idénymunkára.
A szerbiai mezogazdaságban az elmúlt idoszakban végbemeno gyökeres változások közé tartozik az is, hogy kiveszoben van az a munkakultúra, amit még dédapánktól örökölt, s egészen apáink idejéig úgy-ahogy megorzött a vajdasági paraszttársadalom. Ez a becsületes, kemény munkát tette az elso helyre, és megvetette az ügyeskedést, a számítgatást. Ma viszont az utóbbiak uralják a szerbiai mezogazdaságot: az ügyeskedés és a számítgatás, ami visszaél a gazdatársadalom kétoldalú, a fölvásárlói monopóliumnak és az állami döntéseknek való kiszolgáltatottságával.
Forrás: Magyar Szó
|
